Reintegrációs Café

Szerző: Molnár Katalin, Fotó: Ujházi György/behir.hu / Nyelvilektorálás.hu

Link: http://www.nyelvilektoralas.hu/reintegracios-cafe/

Dátum: 2017.03.16.
Valószínű, hogy legközelebb irodalomról fogok írni, már most arra hangolódok, de érdeklődő olvasóim figyelmét még mással kívánom lekötni kicsit. S ha nem is irodalmi értékű, de hangulatkeltő útirajz készül itt.
 
A razglednica szó rémlik föl, miközben szalad velem a vonat úti célom felé. Igen, a Radnóti által halhatatlanná tett apró irodalmi műfajra gondolok. Írásom nem olyan rövid, egyáltalán nem költői és rímes, és szerencsére üzenete sem olyan rémes. Nem vaksin, görnyedve körmölöm, hanem a modern technika vívmányát használva mobiltelefonba pötyögöm az üdvözlő sorokat, mégis úgy érzem, szomorú időutazás részese lettem. Attól elviselhető, hogy – szegény Radnótival ellentétben – önszántamból teszem, s utazásom célja ismert. Bár ha jobban belegondolok, első hallásra az sem túl biztató: börtönbe tartok. Nem bevonulni, nem látogatóba, hanem dolgozni. Így talán már részben érthető ez a furcsa ambivalens érzés, ami elkapott.
 
De nem is az úti cél, hanem az út maga váltotta ki bennem az ötletet, hogy erről az utazásról üdvözletet küldjek. Mivel foglalt a razglednica – ezek a költők szinte minden ötletet elírnak az ember elől –, maradok a képeslapnál. Hátha lesz még ebből is egy sorozatocska…
 
Két nappal előbb egy másik vidéki utam során a pont most egy éve nálam lévő kedves autóm cserben hagyott. Na jó, ez így igazságtalan vele, nem ő, hanem az a kutyaütő autószerelő volt a hunyó, aki egy olajcserénél egy öklömnyi papírgalacsint felejtett a légszűrő közelében. Pár nap kellett ahhoz, hogy a szűrő kürtőjébe keveredve feltornázza magát addig a pontig, ahol eltömíti a motort, amely így, nem kapván levegőt, az autópálya közepén lefulladt.
 
Ettől a kalandtól kissé elbizonytalanodva és a mostani hosszú, oda-vissza három-háromórás vezetés fáradalmait megelőzendő döntöttem úgy, hogy inkább a kényelmes vasutat választom. S bár az utóbbi évtizedekben a vonatozástól és a vele járó élményektől igencsak elszoktam, azért végül is jónak bizonyult a döntés. Egy költői kérdést leszámítva, e nap előtt és után is pontosan tudtam s tudom utam célját. A kérdést – persze hogy az irodalomból, egyik kedvenc költőmtől, Arany Jánostól lopva-ferdítve – talányosan idebiggyesztem, nem bánván, érti-e valaki vagy sem: Hé, paraszt! melyik vonat megyen itt Gyulára? S egyelőre lógjon csak itt a levegőben, majd ha a válasz megérkezik rá, tán azt is elárulom. De költői kérdés ide vagy oda, úti beszámolóm prózai részét nem hagyom homályban.
 
Szóval felülök a vonatra a Keletiben, s közeledik az indulás időpontja. Az óramutató 6.55 percen áll, most kellene kihúznia a szerelvénynek, de semmi nem mozdul. Tíz perc múlva aztán egy nagy rántással megindulunk, s ha valaki azt gondolja, a vasúttársaságtól bárki bármikor is jelzi a késés tényét, netán elnézést kér érte, bizony téved. Meg sem lepődünk, hozzászoktunk ehhez is, nyilván a masiniszta majd behozza azt a tíz percet. Ha meg nem, hát az se baj.
 
A nemzetközi IC, amit a menetrendből kinéztem, jól hangzik, ám amikor az ember interneten veszi a jegyet, nem sejtheti, hogy hozzá a vasúti komfortfokozat délkeleti kiadását kell elképzelnie. A 2017-es hazai valóság az 1970-es évekből itt felejtett, lehangoló belvilágú, ragadóssá koszlott-feslett üléskárpittal éktelenkedő, nemzetközi forgalomban közlekedő kocsi, amihez tökéletesen illeszkedik a maszatos ablakon túli külvilág. A keleti vasútvonalak mentén düledező állomásépületek, elvadult, koszos barna árokpartok, szeméttel terhes erdősávok, rozsdás-szomorú vidék fogadja az utazó tekintetét. Közben olvasom a sok év kihagyás után újra kézbe vett kedvenc hetilapomat, ami még mindig ugyanolyan igényes és jó. És aktuális. Véletlenül egy komoly riportsorozatnál nyílik ki, amelyik éppen arról szól, ami a szemem elé terpeszkedik: bús magyar vidékről, pusztuló falvakról. Kell-e ennél aktuálisabb mozgóképes illusztráció a szöveg mellé?
 
Eltelt a nap, utam célját elérte, s hazafelé robogva aztán már a vonat is komfortosabb volt, és sötét lévén, a még téli álmát alvó fekete táj látványa sem zavart. Nyugodtan figyelhettem befelé, s összegezhettem az eseményeket.
 
Közvetlen úti célomat elárulhatom: a gyulai büntetés-végrehajtási intézetbe mentem, egy kísérleti programot moderálni kedves hallgatóm másodszori invitálására. Az első meghívásról A börtön ablakába soha nem süt be a nap? címmel múlt nyáron írtam. Csoda-e hát, ha a reintegráció iránt elkötelezett parancsnok megint élt egy lehetőséggel? Tanári módszertani mániám egyik alanyaként néhány hete volt alkalma személyesen is meggyőződni egy egyszerű, de nagyszerű kommunikációs módszer hatásairól, s akkor döntöttük el végképp, hogy ennek egy válfaját az általa irányított intézetben is ki kell próbálnunk.
 
A Reintegrációs Café elnevezés – mert erről van szó – egy márkanév-dominóként a World Café világszerte ismert módszeréből származik. Olvasóim jól tudhatják ennek a hazai rendőrségi viszonyok közötti keletkezés- és fejlődéstörténetét. Aki mégsem, az időrendben visszafelé szemezgetve, a tapasztalatokról itt tájékozódhat: Police Café
 
Tanári eszköztáramat igyekszem nemcsak az iskola falain belül használni, hanem „terepre” is kivinni, immár minden égtájra. A terepek közt most először volt olyan, amelyet szintén falak határolnak, csak másként. Nos, ezeknek a falaknak az elválasztó erejét túl jól ismerjük. Minket az érdekel, hogyan lehetne minél több, törvényes, szabályos, moderált és kellemes „átjárót”, sőt – reintegrációról lévén szó – zökkenőmentesebb kijáratokat nyitni a falak mögül kilépők számára. Ennek egyik innovatív lehetőségét leltük meg a Reintegrációs Caféban, ezt próbálhattuk ki Gyulán. Bár a módszer rendőrségi alkalmazása hazánkban valóban az én nevemhez kezd kötődni, az, hogy ezt börtönviszonyok között kipróbálhattuk, teljes mértékben Hafenscher Csaba Zoltán bv. parancsnoknak köszönhető. A büntetés-végrehajtásban szerzett tapasztalatot és tudást ő biztosította, és természetesen a lebonyolítással járó felelősség is az ő vállát nyomta. Meghallva ezt a módszertani lehetőséget, ő befogadta azt, én pedig örömmel lettem „tettestársa” az előkészítésben és a kivitelezésben is.
 

Címke:   Gyula Reintegrációs Café szabadulás befogadás